Amikor az unokatestvéremmel, Mágó Sámuellal készítettem az interjút, sok minden mellett szóba került Ceija Stojka is. Természetesen a név ismerős volt, de pár alapinformáción kívül nem sokat tudtam róla, pedig Ausztriában szinte nincsen olyan ember, aki ne ismerné ezt a nevet. Ceija Stojka rendkívül sokoldalú művész volt, aki az írás mellett zenével és festészettel is foglalkozott. Bécs hetedik kerületében pedig egy teret is elneveztek róla, ami állandó helyszíne a porajmos, azaz a Roma Holokauszt áldozataira való megemlékezéseknek. Annak, hogy miért azon a téren tartják a megemlékezéseket, erős a szimbolikája: Ceija Stojkát családjával együtt deportálták, édesanyjával és testvéreivel a hírhedt Auschwitz–birkenaui koncentrációs tábort is megjárták.

Ceija Stojka 1933. május 23-án született Kraubath an der Mur-ban (Ausztria, Stájerország – a szerk.) egy lovári lókereskedő család ötödik gyermekeként. Édesapját 1941-ben a Dachaui koncentrációs táborba deportálták, Ceija sok éven keresztül azt gondolta – tévesen –, hogy édesapja abban a táborban lelte a halálát, azonban sok évvel később kiderült, hogy a Hartheim kastélyban halt meg. Miután az édesapját deportálták, a család többi tagja az Auscwitz-birkenaui koncentrációs táborba került. Ceiját édesanyjával és testvéreivel 1943-ban deportálták, először Auschwitzba kerültek, ahol a varrodában dolgozott. 1944-ben édesanyjával és lánytestvéreivel együtt a Ravensbrück-i női koncentrációs táborba került. Ott sem maradtak sokáig, röviddel a második világháború vége előtt a Bergen-belseni táborba küldték, ahol többek között Anne Frank és testvére, Margot is életét vesztette. Ceija és családja túlélték a borzalmakat, a Bergen-belseni koncentrációs tábort 1945. április 15-én szabadította fel a brit hadsereg. A táborban a katonák közel ötvenháromezer legyengült, beteg foglyot és tizenháromezer temetetlen testet találtak. A felszabadítás után a brit és szovjet hadsereg dokumentumfilmben rögzítette az ottani állapotokat, ez volt az első képes híradás, ami a világ tudomására hozta a borzalmakat. A Stojkák családja mintegy kétszáz főt számlált a háború kitörése előtt, a holokausztot azonban csak hatan – köztük Ceija – élték túl.

A háború után Ceija Stojka Bécsben telepedett le, ahol haláláig (2013. január 28. – a szerk.) élt. 1988-ban jelent meg az első könyve, Wir leben im Verborgenen. Erinnerungen einer Rom-Zigeunerin címmel, ami elsők között számolt be a roma holokausztról, illetve a huszadik századi romák helyzetéről. Irodalmi műveinek hangulata komor, nagyon realisztikusan ábrázolja a korszellemet, illetve azokat a borzalmakat, amiket igazán csak azok érthetnek meg, akik azt átélték. Ha megnézzük azokat az alkotásokat – filmeket, regényeket, novellákat –, amik ezt a témát dolgozzák fel – nagyon kevés beszél a holokausztról a romák szemszögéből, inkább csak említés szintjén bukkannak fel itt-ott (például: Kertész Imre: Sorstalanság vagy a Pokol Bajnoka – a szerk.).   

 

Ceija Stojka az írás mellett festett is. 1989-ben Japánba utazott, ezután készült el első alkotásával. Regényeihez hasonlóan festményeiben is megtalálható egyfajta komorság, ami az átélt borzalmak hatását tükrözik. Emellett visszatérő motívumként jelennek meg a második világháború előtti romák életéből. Műveiből rendszeresen rendeztek kiállításokat Németországban és Ausztriában, de volt kiállítása Japánban és Csehországban is. 2013-ban a bécsi Burgteatherben rendezett „Die letzten Zeugen” (Az utolsó tanúk – a szerk.) projekt keretében felkérték, hogy meséljen az átéltekről, de januárban bekövetkezett halála miatt nem tudott részt venni az eseményen.

Emlékezetét művei mellett egy tér is őrzi Bécs hetedik kerületében, amely állandó helyszíne a Roma Holokauszt áldozataira való megemlékezéseknek.  

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.