Meseszerű sztori a köbön Gusztié: kisfaluból, szegény családból bekerült a kórházba térdproblémával, amit műteni kellett. Annyira megfogta az orvosok hivatása, a misszió, amire felesküdtek, ahogy ott és akkor bántak vele, hogy nagyot mert álmodni. „Orvos leszek”, mondta a kamasz, ekkor az egész falu kinevette. Ma pedig már a Semmelweis Orvostudományi Egyetem végzős hallgatója, aki megjárta már a Covid-intenzívet, és jó néhány sürgősségi osztályt. Kuti Vilmos kollégánk boldogan ült le Gusztival beszélgetni a Semmelweis elméleti tömbben, mert  tudta, neki aztán mindig van egy-két izgalmas sztorija. 

Mi volt a legrázósabb és a legjobb helyzet, amit megéltél, mióta bekerültél az orvosira?

Amióta Rosivall professzor (Prof dr. Rosivall László, a Roma Orvosképzés program megvalósítója) utamra indított a Roma Orvosképzés programban, majd ténylegesen bekerültem az egyetemre, rengeteg nehéz, sőt kegyetlen, ugyanakkor legalább ugyanennyi inspiráló és felemelő pillanat volt. Ami különösen megrázott, hogy akárhogy készültem az élettan tantárgy szigorlat vizsgára, egyszerűen nem tudtam megugrani. Egymás után buktam el a dolgot, és már ott tartottam, hogy esélyem nincs arra, hogy ne essek ki. De mielőtt elengedtem volna az egészet, azt mondtam, hogy még egyszer barbár módon, éjjel-nappal tanulva, mindent egylapra feltéve, más tárgyakat háttérbe szorítva nekimegyek még egyszer. Amikor megtudtam, hogy sikerült, akkor egyből ez lett a legszebb pillanat az orvosin, amikor igazán átléptem a határaimat. Tehát az élettan szigorlathoz köthető az egyetemen megélt legkegyetlenebb és legszebb pillanat is. Persze a kislányom születése nem kicsit múlta felül az élettan ügyet – mondja nevetve. 

Ezúton is gratulálok a gyönyörű kislányodhoz! Ezek szerint nem is volt más tárgy, amit ekkora kihívásként éltél meg?

Képzeld, nem. Kifejezetten élveztem az oktatást, az elképesztő mennyiségű tanulást, mert rengeteg erőt adott, hogy értettem és jól teljesítettem. Különösen az anatómia és az orvosi mikrobiológia állt hozzám a legközelebb.

Azt hallottam Rosivall professzortól, hogy nemcsak elméletben, de gyakorlatban is szépen bedobtak a mélyvízbe. Konkrétan milyen helyzet volt, és hogy élted meg?

Az egyik kórház sürgősségiére kerültem gyakorlatra. Elég nagy volt a túlterheltség, és kíváncsiak is voltak a feletteseim, hogy meg tudok e oldani egy rázósabb helyzetet. Egy vérző fejet kellett ellátnom, majd összevarrnom. Azt mondták, hogy tökéletes munka volt. Gondolhatod, utána aztán nem volt megállásom – mondja mosolyogva.

A Covid-intenzíven való munkát hogy bírtad lelkileg? Lehet ezt szabályozni akaraterővel, hogy ne borulj ki?

Először azt hittem, nem lehet. Minden egyes komoly eset, rosszabbodó állapot iszonyatosan megviselt. Sokszor volt, hogy még beszélgettem, és próbáltam lelket önteni egy betegbe, mire újabb műszakba kezdtem, már nem élt. Számos ilyen helyzet volt. Meg kellett erősítsem magam lelkileg, hiszen éreztem, ha kiborulok minden helyzetnél, az a munkám minőségéből vet vissza, és én azt szeretném, hogy minél többet tudjak visszaadni az embereknek abból az adottságból, amit Istentől kaptam, és amerre segítette az életemet. Muszáj volt megváltoznom.

Emlékszem, amikor a Roma Orvosképzés csapatából egyértelműen kiemelkedtél (a szerző is részt vett a programban), majd mindenki egy emberként szurkolt neked, hogy megugord a nagy mérföldkövet, az egyetemre való bejutást, és magát a célt. De tudtuk jól, hogy nem ilyen egyszerű, nagyon sok kihívással fog járni a tanuláson kívül, hogy beleállj ebbe az egészbe, például lakhatás, a lelki tényezők. Ezeket hogy élted meg?

Büszkén mondom azt, hogy ez nem arról szól, hogy a Rostás Guszti mekkora király, mert eljutott ideáig. Mivel ez csapatmunka volt. Nemcsak magamban kellett hinnem, hanem amikor összetörtem volna lelkileg, vagy feladtam volna, Rosivall professzor mindig ott volt mellettem, beszélgetéseink során lelket öntött belém, és ez nem csak közhely, akkora erőt éreztem egy-egy ilyen alkalom után, hogy bármi jöhetett volna, nem álltam volna meg. Bárcsak tudnék segítséget nyújtani egy hasonló helyzetben lévő fiatalnak, mint ahogy a professzor úr nekem. Aztán a lakhatás. Mikor igazán rázós helyzetbe kerültem, és megint csak úgy éreztem, hogy fel kell adnom, akkor jött Káli-Horváth Kálmán és a Református Cigány Szakkollégium. Kálmán inspirációi, hozzáállása és Istenbe vetett, meggyőződésen alapuló szilárd hite annyi erőt adott nekem, amit előtte el sem tudtam volna képzelni. Ekkor éreztem először valóban és egyértelműen Isten közbenjárását. Így megvolt a lakhatásom, a mentoraimban bíztam, ők is bennem, így nem volt már okom feladni. Ha ez a két ember nem lett volna, most nem beszélgetnénk.

Hamarosan elvégzed a tanulmányaidat, és le kell tenni a voksodat, hol kezded el a pályafutásodat.

Ez a jelenlegi egészségügyi helyzet tovább erősített abban, hogy romák lakta, úgymond orvosilag szükségterületre menjek. Voltak elképzeléseim is régebben, de most azt mondom, hogy oda megyek, ahol a legnagyobb a szükség. Ott szeretném elkezdeni törleszteni azt a sok jót, amit eddig kaptam Istentől.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.