Nagy Gusztáv író, költő, műfordító, tanár, köszöni szépen, jól van. Ugyan átesett a koronavíruson, és augusztusban egy autóbalesetben kis híján meghalt, de jól van. Ha minden jól megy, januárban olvashatjuk legújabb mesekönyvét. Talán ez, vagy más munkája meghozza számára azt az elismerést, amit hiányol az elmúlt évtizedekből. Addig is ír, tanít, elégedetlenkedik, mint ahogy az író emberek szoktak. 

– Vallomás című versedben célzást tettél arra, hogy inkább lettél volna bankár vagy limuzingyáros. Ennek tükrében gondolkodsz-e pályamódosításon? Vagy már beletörődtél, hogy nem lettél az?

– Ó, hát örömmel beletörődtem ebbe. Sőt, ez nem is beletörődés, hanem igazából a lényem. Az, hogy imádom ezt az iskolát (Kalyi Jag Roma Nemzetiségi Általános és Középiskola – a szerk.) úgy, ahogy van, a gyerekekkel együtt. A versemmel kapcsolatban, ugye az anyagiakra gondolok, azok lehetnének jobbak. Erre gondoltam, amikor azt mondtam, hogy lehettem volna valami gyáros. De érzelmileg kötődöm nagyon az iskolához, szóval kedvencem, és az életem egyik legnagyobb műve ez volt, hogy ide tudtam jönni tanítani.

– Miből van több? Sikerélmény, kudarcélmény, vegyes? Mi visz előre?

– Igazából nem panaszkodhatom, megmondom őszintén, mert úgy nagyjából azért összejött sok minden az életemben. Ami panaszkodásra adhatna okot, az inkább az lenne, hogy a házasságom sikerülhetett volna annak idején. De mondjuk az teljesen más téma, egyébként megvagyok, jól vagyok. Sikeres embernek tekintem magam abban az értelemben, hogy van megélhetési lehetőségem, meg tudok élni, gyerekeim jól vannak, hál’ Istennek. A többi nem igazán fontos.

– A közösségi portálon aránylag aktív vagy, volt egy bejegyzésed annak kapcsán, hogy kik kapnak támogatást, kik nem. Amikor ez a bejegyzés született, mi járt a fejedben?

– Arra gondoltam, hogy aki mögött van egy politikus, az érvényesül, és aki mellet nincs, az meg nem. Rajtam kívül több olyan embert ismerek, aki a kultúrában jeleskedik, és azok sem igazából jutottak el odáig, hogy odafigyeljenek rájuk. Elfeledkeznek emberekről, és inkább azok érvényesülnek, akiknek semmi közük nincs a kultúrához, de jók a kapcsolataik. Ez így van, és mi ülve maradunk. Itt gondolok arra is, hogy negyven éven keresztül, negyven éve, hogy ebben az ügyben dolgozom, tehát mint cigány ember is cigány ügyekkel foglalkozom, és a munkám is azt jelenti, hogy gyerekeket tanítunk cigány nyelvre és népismeretre, hogy ismerjék meg a kultúrájukat. Korábban újságírással is foglalkoztam, meg más újságokban is publikáltam. De azon kívül, hogy kaptam egy dicséretet, én annak nevezem, ezen kívül semmi mást. Tehát valahogy jó lenne kamatoztatni ezeket az elmúlt éveket. Hogy mire gondolok? Fura kimondani, mert rögtön azt fogják mondani, hogy ennek az embernek elment az esze, de mondjuk egy költő munkásságának az a csúcsa, ha irodalmi elismeréssel támogatják. Azt gondolom, többen is vagyunk, akiknek már aktuális lenne egy irodalmi díj, de hát ez nem így működik.

– Dolgozol most is, szerkesztés alatt van egy új könyved.

– Igen, így van. Várjuk a nyomdai költségvetést, hogy megérkezzen, ha az meglesz, már nyomtatják is. Mesekönyv lesz, de ebben a műfajban is különleges, mert novella mesékről van szó, valós, életszerű elemekkel indul a történet, aztán jön a mesés fordulat. Cigányok tündérországa, ez lesz a címe. Ebben olyan világot építünk magunknak, vagy építenek maguknak a cigányok, amiben élni szeretnénk.

És az milyen lenne?

– Ami a tiszteleten, a szolidaritáson alapul. A cigányoknál régebben, amikor beszéltek az idősebbek, meg se mukkanhatunk, hanem vagy kimentünk, vagy ha bent maradtunk, akkor hallgatni kellett. De nem mentünk ki, mert olyan érdekes beszélgetések voltak, hogy abból rengeteget tanultunk. Például, hogy hogyan kerülhet be egy cigány ember a társadalom, a közösség vérkeringésébe. Apám analfabéta ember volt, de fel tudta fogni, hogy mennyire szükségünk van a szomszédokra és a szomszédoknak is ránk. Apám fuvaros, meg kovácsmester is volt egyben egy ideig, és fantasztikus érzés volt az, amikor jöttek a szomszédok hozzánk, és azt mondták „Józsikám, haza kellene hozni egy kocsi szenet vagy fát, vagy egyebet”, és akkor ez visszafele is működött. Ha nekünk valamire szükségünk volt, és nem volt odahaza, csak átugortunk a szomszédba és kaptunk. Óriási szolidaritás volt a mi utcánkban. Gyerekkoromban ezt igenis nagyon megtapasztaltam, hogy abszolút nem éreztük azt, hogy ki vagyunk taszítva.

Pont ellenkezőleg, hozzánk bejöhetett bárki, nem is volt még kerítésünk se, se nagykapunk, se kiskapunk, hozzánk az jött be, aki akart, és soha nem volt semmilyen nézeteltérés a szomszédokkal. Megbíztak bennünk. Ez mára teljesen megváltozott. Borzasztó élmény, hogy milyenek lettek az emberek, de hozzá kell tennem, nemcsak az országban, hanem ott is, ahol én éltem.

– A szolidaritás veszett el vagy a kapcsolatok minősége romlott?

– Jó a kérdés. Szerintem mindkettő. Találkozók, beszélgetések helyett ott a Facebook. A családoknál is. Telefonon beszélnek jobb esetben egymással.

– Ami a te élő kapcsolataidat illet, írótársakkal, költőtársakkal, akár idősebbekkel, akár fiatalabbakkal találkozol?

– Egy-kettővel szoktam, Szolnoki Csanya Zsolttal, aki közelemben van. Rigó Józsival, ő jár hozzám, tatabányai srác. És Gallyas Klárival, ő egy fiatal költőnő, vele néha szoktam találkozni. A régiek ugye elmentek, azokkal nagyon közvetlen kapcsolatom volt. Mindennapos szinte a Cholival, Kovács Józsival, Osztojkán Bélával, velük együtt dolgoztam. Ők a mai napig is itt vannak egyébként velem, a szellememben. Gondolok rájuk és szomorú vagyok. Az a generáció, ami még akarta azt, legyen már helyünk a társadalomban valahol.

– Azt hogy látod, hogy a cigány irodalom, költészet mennyit fejlődött, milyen irányban haladt? Gondolok itt arra, amit cigány költők írnak, kiadnak vagy esetleg olyan művek, amik cigányokról szólnak, de nem cigány szerzőktől?

– Nemigen látok fejlődést, de elképzelhető, hogy léteznek, vannak. Egy-két embert látok, aki sikeres. Talán a Tóth Olivér az egy nemrégen felfedezett költő. Valami megállt, tehát ki kell mondani, hogy a másik rendszerben, a múlt rendszerben szinte félévenként jöttek ki könyvek. Voltak lehetőségek, hogy aki ír, az meg tudja mutatni a világnak.

– Nincs olyan közeg, ami írásra, verselésre késztetné a tehetségeket? Min múlik ez?

– Nagyon sok mindenen múlik. Például akkoriban a srácok, az Osztojkán Béláék megteremtették a lehetőséget. Volt egy műhely, egy szerkesztőség, ahol volt lapunk. Rengeteg írás jött be a szerkesztőségbe, és azok meg is jelentek.

– Ez a Romano Nyevipe?

– Igen, a főszerkesztője Ruva Farka Pál volt. És ott volt az Amaro Drom is. Akkor volt lehetőség, most nincs. Jónás Tamással is a Facebookon találkozom a verseivel, csodálatos, tehetséges író, költő, és nem sok mindent tudok róla. Ő az, akiről a legkevesebbet tudunk, hogy mi lehet vele most. Ezek szomorú dolgok. Aki van még, azt említettem, a Rigó Józsit, a Szolnoki Csanyát. Van egy szlovák fiú, Rigó Tibor. Ezeknek a verseivel találkozom szinte minden nap, írnak a Facebookra. Ha össze kellene toboroznom, teszem fel a költőket egy konferenciára, hát nem is nagyon tudnék öt-hat költőn kívül említeni. Olyanra gondolok, akinek már megjelent kötete.

– Amiről mindenféleképpen, most vagyunk a koronavírus negyedik hullámánál. Téged is érintett, el is kaptad, oltásokat felvetted. Mi ezzel a helyzet?

– Én sajnálnám, hogy ha még egyszer visszajönne, de gondolom nem csak én vagyok ezzel így. Nyomasztó egy ilyen hirtelen jött káosz, amibe belekerül az ember, nemcsak egy egyszerű ember, hanem bárki, mindenki belekerül. És ettől mentsen meg az Isten mindenkit. De hál’ Istennek én szerencsésen megúsztam eddig. Az oltást felvettem, Pfizert kaptam. És arra biztatok mindenkit, hogy vegye fel az oltást.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.