Másodéves lehettem a főiskolán, amikor meghívták egy háttérbeszélgetésre azokat a diákokat, akik már a médiában dolgoztak. Többen is voltunk ilyenek, de Ligeti László kiemelkedett. Egy évfolyammal járt felettem, és akkor már az Aktív szerkesztő-riportere volt. A 2000-es évek elején a két nagy kereskedelmi tv egyik legnézettebb műsorában dolgozni még nagyobb dolog volt mint most. Tényleg, emberek milliói nézték esténként az anyagait.
Persze rögtön olyanokat mondott, amikre mi nem is gondoltunk. Máshogy, pontosabban, de leginkább eladhatóbban látta a világot. Tudta, hogy hogyan kell egy történetet becsomagolni, látványossá tenni, és így elmesélni a szavak mellett képekben.
Amikor néhány évvel később a Tényekbe kerültem, ő az MTV-ben dolgozott. Ott is sikeres volt, de a szíve mégis visszahúzta a Tv2-höz. Megértem, hiszen tudom milyen nehéz elszakadni egy olyan helyről, ahol a karriered jelentős sikereit megélted.
Nem volt kérdés, hogy mellém ül. Itt persze nem a „mellém”-en van a hangsúly, hanem azon, hogy a Tények newsroomban free desk van, ami annyit jelent, hogy mindenki ahhoz a géphez ül, amelyik szabad. Elvileg. Persze a valóságban, néhány embernek megvan a helye. Átvitt, és valódi értelemben is.
Ott ült mellettem, amikor kiderült, hogy gyerekem fog születni, amikor az esküvőmet szerveztem – ahol persze megforgattam a feleségem a menyasszonytáncnál – és akkor is, amikor kiderült, hogy a két hónapos kislányomnak szemüvegre van szüksége. Mindent megbeszéltünk.
Amikor nem sokkal később kiderült, hogy neki is gyereke lesz, én már nem dolgoztam ott. Persze akkor is sokat beszéltünk.
Nem sokkal később úgy alakult, hogy ismét dolgozni kezdtem a Tv2-nek. Már egy másik fix munka mellet, csak úgy külsősként, amikor volt időm. Ő akkor már felelős szerkesztő volt a Tények Plusz című műsorban.
Valahogy magától értetődő volt, hogy ő a főnököm. Egyikünk sem feszegette a határokat. Ő nem kért tőlem többet, én nem éltem vissza vele, hogy a barátom.
Inkább figyeltem őt, ahogy a szerkesztőséget irányítja. Olyan volt, mint Zinedine Zidane a Real Madrid edzőjeként.
Történt ugyanis, hogy 10 évvel azután, hogy, a legendás futballista befejezte a játékos pályafutását edző lett. Méghozzá annál a klubnál ahol legnagyobb sikereit elérte. A világ legnagyobb klubja, akkor nem szerepelt a legfényesebben. Az évad végén – már vele, akit idény közben neveztek ki – mégis megnyerték a legrangosabb nemzetközi kupát, a Bajnokok Ligáját. És ezt a következő, majd az azt követő évben is megtették úgy, hogy korábban még a címvédés sem sikerült egyetlen klubnak sem. Azóta is állítom, Zidane sikerének a kulcsa abban van, hogy megkérdőjelezhetetlen. Hiszen ki mer odaállni vitatkozni egy legendával mondjuk arról, hogy egy labdát hogyan is kéne átvenni.
Laci is valami hasonló. A sikere kulcsa a leginkább abban van, hogy hiteles, amit mond, azt tényekkel, és persze tapasztalattal alá is tudja támasztani.
Itt akár vége is lehetne az írásomnak, de van valami, amit még el kell mondanom. Laci tisztaságmániás. Nem kicsit, hanem nagyon. És ezzel kapcsolatban (is?) végtelen egyetértésben élnek a feleségével.
Tavaly ilyenkor megbeszéltük, hogy együtt fogunk szilveszterezni, náluk. Ahogy mondani szokás, majd ellesznek együtt a gyerekek, meg asszonyok is. Ültünk, és beszélgettünk. Azt egyszer csak Laci:
– Tudod, hogy mivel lehet a csapokat a legjobban letisztítani?
Megmondom őszintén, hogy úgy gondoltam, hogy a helyes válasz nem lehet más, mint a szivacs, de a ragyogó tisztaság pont úgy elvakított, hogy nem tudtam megszólalni, úgyhogy csak rázni kezdtem a fejem.
– Citrommal.
– Citrommal, de még jobb, ha teszel hozzá egy kis szódabikarbónát – tette hozzá Móni, Laci felesége.
Citrommal gondoltam magamban, és próbáltam kérdően a feleségemre nézni, de ő is hunyorgott a ragyogásban.
Hogy témát váltsak felálltam, és mondtam, hogy hozok még valami harapnivalót a konyhából. (Ja persze, hát a barátomnál otthon vagyok).
És akkor majdnem megtörtént a katasztrófa! A megkent kenyerekkel teli tálat átadtam Móninak, aki viszont ügyetlenül nyúlt érte (nyilván ő hibázott, hiszen én olyan kecsesen mozgok, mint egy gazella), és az egyik kenyér lecsúszott, és a megkent oldalával lefelé, magát elhagyva mindent rábízott a gravitációra, és zuhanni kezdett. A világ lelassult körülöttem, filmszerűen peregni kezdtek életem legfontosabb filmkockái, aztán mégis minden erőmet összeszedve, egy határozott mozdulattal elkaptam a kenyeret, még mielőtt az becsapódhatott volna a makulátlan perzsa szőnyegbe. Ja, ha már perzsa szőnyeg: a négyéves kislányuk egyik kedvenc játéka az, hogy a rojtokat szépen elrendezze)
Így esett, hogy a kenyér nem esett (le), mi pedig továbbra is élvezzük a Ligeti család bizalmát. Reméljük még nagyon sokáig.
