Nem titok, hogy a következő riportalanyommal elfogult vagyok, hiszen az unokaöcsémről van szó. Nagyon szerettem volna személyesen beszélni vele, amit a koronavírus-helyzet megnehezített, most azonban Sámuel hazalátogatott a keresztfiunk első születésnapjára, így elkészülhetett az interjú. Sok minden szóba került, de ez már csak így van, ha mi leülünk beszélgetni. Sámuel a Vorba.hu-nak mesélt az új munkájáról, Bécsről, az európai cigányság helyzetéről, de mégis arra vagyunk a legbüszkébbek, hogy nekünk mesélt elsőként a készülő regényéről, amiben – ahogy már megszokhattuk tőle – nagyon komoly témát dolgoz fel.

Fotó: Stefan Kokovic

Úgy tudom, hogy új munkád van, egy nagy televíziónál Bécsben. Mit lehet tudni róla?

Az ORF-nél (Osztrák Közszolgálati Televízió – a szerk.) dolgozom már néhány éve, eddig az osztrák Roma Magazinnak – amit továbbra is folytatok –, közben pedig új munkát is kezdtem a Heimat, fremde Heimat (Haza, idegen haza – a szerk.) című műsorban, ami az Ausztriában elő kisebbségeket mutatja be hírek, anyagok formájában.

Mennyi ideig tart elkészíteni egy anyagot?

Nálam ez úgy működik, hogy körülnézek – főleg a Bécsben élő kisebbségek között –, hogy miről, kikről érdemes anyagot készíteni, és utána megbeszéljük a szerkesztőséggel. Hála Istennek, egy nagyon jól működő csapatba kerültem, amint jóváhagyják a témát, akkor kezdek el utánajárni jobban a dolgoknak, először az interneten, ezután felveszem a kapcsolatot az érintettekkel. Ha ezekkel megvagyok, akkor kidolgozom a kérdéseimet, ez pár napot vesz igénybe, utána elkészítem az interjúkat, mindez körülbelül egy hét. Az elkészült kilenc-tíz perces anyagot pedig minden héten vasárnap láthatják a nézők. 

Fotó: ORF

Jól gondolom, hogy akkor azért viszonylag szabad kezet kapsz ebben a dologban?

Igen, tulajdonképpen igen.

Munka mellett egyetemre jársz, tanítasz, novellákat, verseket, regényt írsz. Van szabadidőd is?

Persze van szerencsére. Nagyon szeretek kávéházakba járni, barátaimmal, családommal találkozni, sorozatokat, filmeket nézni a nagy streaming szolgáltatóknál. Nagyon sokat megyek át apukámékhoz, sokszor ebédelek náluk, például, amikor a környéken forgatok. Sokszor megbeszéljük, hogy felmegyek ebédelni/vacsorázni hozzájuk, anyukám nagyon jól főz (nevet). Szerintem nagyon fontos, hogy olyan munkád legyen, amit szeretsz, de a munka mellett legyen lehetőség a kikapcsolódásra is.  

A covid előtt rengeteg helyen megfordultál. Hogy látod a cigányság helyzetét Európa különböző országaiban? Mit gondolsz, mik a legszembetűnőbb különbségek?

Én úgy gondolom, hogy minél gazdagabb egy ország, minél jobban megy az adott ország gazdasága, annál jobb a romák helyzete. Van egy olyan mondás, hogy ha a kisebbségek jól élnek, akkor a többségi társadalom is jól él. Szerintem ez a mai napig így van, én legalábbis ezt tapasztaltam. Ott van példának Bulgária, ahol nagyon rossz helyzetben vannak a romák, ahogy a többségi társadalom is. Ezzel szemben, ha megnézem Franciaországot vagy Németországot, azt látom, hogy a romák sokkal, de sokkal jobban élnek, mint például Bulgáriában vagy Romániában. Azt azért fontos tisztázni, hogy ezzel nem azt akarom mondani, hogy ezekben az országban nincsen jelen a rasszizmus és a cigányellenesség, de még így is valahogy könnyebb nekik. Arra még mindenképpen szeretnék kitérni – ami hatalmas büszkeség –, hogy minden országban, ahol ott vagyunk, nagyban gazdagítottuk az adott ország kultúráját.

Fotó: Delfin Lakatosz

Tudnál példákat mondani?

Igen persze, például Spanyolországban a flamenco, Franciaországban a jazz, de mondhatnám az itthoni cigányzenét, irodalmat. Akárhogy is nézzük, azért csak ezer éve itt vagyunk. Azt szoktam mondani, hogy ha valaki igazán európai, azok mi vagyunk (nevet).

Az egyetemen, ahol tanulsz, találkoztál roma diákokkal?

Ez egy kicsit nehéz kérdés, mert Ausztriában, főleg Bécsben nagyon sok kisebbség él. Bécsben majdnem minden második ember külföldön született. Ez egy nagyon érdekes helyzetet teremt, és pont ezért nagyon nehéz megmondani, hogy ki roma és ki nem. Ausztriában van egy jelenség, hogy a romák, akik Ausztriában nőnek fel, csak egy idő után vállalják fel a származásukat, olyan tizenöt, tizenhat évesen kezdenek el erről beszélni az iskolában, ha ugyan beszélnek róla. Ez azért nem egészen úgy van, mint itthon, hogy például Lakatosnak vagy Mágónak hívnak, és akkor mindenki tudja, hogy roma vagy, legalábbis sejtik. Ausztriában azonban annyi kisebbség van, hogy a többségi társadalom és a kisebbségek sem tudják ezt megállapítani. Nyilván a magyarok, a romák egymás között tudják.

Ezt úgy kell elképzelni, hogy akkor ez kint nem téma?

Dehogynem, téma, csak nem az, hogy roma vagy, hanem az, hogy külföldi vagy, vagy hogy barna a bőröd. Az, hogy ezen belül te melyik kisebbséghez tartozol, az nem olyan lényeges, hiszen minden külföldi egy kicsi mínusszal indul Ausztriában. Az egyetemen természetesen találkoztam romákkal, voltak roma évfolyamtársaim, de nem ők voltak túlnyomó többségben. Azt azonban fontos kiemelni, hogy ez nem azt jelenti, hogy nem sok roma tanul itt az egyetemeken, sőt egyre több értelmiségi van, úgy, ahogyan itthon is.

Fotó: Osman Cetin

Ha már értelmiségiekről beszéltünk. Több könyved is megjelent mostanában, kérlek, mesélj nekünk róluk egy kicsit.

A könyveim a covidos karantén alatt születtek javarészt. Ez volt az az időszak, amikor a megszokott életünket fel kellett adnunk, és kellett valami olyan dolog, ami kiszakít egy kicsit ebből az ismeretlen helyzetből. Nekem ez az írás volt. Azért a rosszban is volt valami jó, végre volt időm arra, hogy befejezzem őket. Az egyik új könyvemnek az a címe, hogy Bernsteyn und Rose, ami egy novellás kötet, családi történeteket, köztük családi tabukat dolgoz fel. Érdekessége a dolognak, hogy a nagymamám először nem nagyon örült annak, hogy ezeket elmesélem, de amikor felolvastam neki, akkor tetszett neki nagyon, és áldását adta rá. Minden történet tehát családi sztorikat mesél el, mindegyiknek a témája az ellenállás és az, hogy milyen érzés – a többségi társadalommal szemben – romának és zsidónak lenni, és arról, hogy milyen erős emberek születtek a XX. század folyamán ezekből a kisebbségekből. Ezenkívül írtam egy verseskötet is, aminek az a címe, hogy Unter meiner Haut – tela muri mortji (A bőröm alatt – a szerk.). A versek arról szólnak, hogy én hogyan élem meg a cigányságomat, hogy mennyire a hazánk Európa, vagy hogy az én családom hogyan dolgozta fel a népirtást, és hogy mennyire gazdag a roma kultúra.

Fotó: Osman Cetin

Ezt úgy képzeljük el, hogy a történeteid valóságon alapuló fikciók tulajdonképpen?

Persze, az irodalom az mindig fikció. Ha leírnám egy az egyben azt, ahogyan történtek a dolgok, akkor azt már szakkönyvnek kéne hívnunk. Azt pedig én nem írok, mert nem vagyok történész, én író vagyok, fikciókkal dolgozom, de úgy, hogy azért nagy része tényleg úgy történt, ahogy a nagymamám, a keresztanyám, a szüleim, a nagypapám azt elmesélte. Szerintem ez nagyon fontos, mert évszázadokon keresztül romákról írtak, nem mi írtuk a saját történetünket. Azt gondolom, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy sok sztereotípia alakult ki.

Sokan azt gondolják, hogy ez magyar sajátosság? Szerinted ez máshol is jellemző a világon?

Nem, abszolút nem. Elég csak például az egyik leghíresebb világirodalmi művet, Victor Hugo: A párizsi Notre-Dame-ot megnéznünk. Az egész regény egy túl romantikus, emellett pedig nagyon eltúlzott, sztereotipikus képet fest rólunk. Természetesen tudom, hogy a romantikus irodalom korszakára ez volt a jellemző, de sorolhatnám még a műveket más irodalmi korszakokból is. A mondanivalóm lényege, hogy ha megnézzük, majdnem minden könyv, ami romákról szól és nem roma szerző tollából származik, sztereotípiák gyűjteménye, mintha pozitív dolgokat nem, vagy csak alig tudnának kiemelni a kultúránkból. Ez kicsit olyan, mintha egy teljesen más szemüvegen keresztül néznének minket, romákat, és ez így nem jó.

Nyilván nem várható el tőlük, hogy nem romaként úgy írjanak rólunk, mintha romák lennének…

Persze, hogy nem, és én ezt nem is várom el. Lehet, hogy ez most kicsit erős lesz, de én nem is szeretném, hogy nem romák írjanak rólunk. Én azt szeretném, hogy egyre több roma író legyen, pont azért, hogy a romák realitását mutassuk be, és ne azt, hogy mások szerint hogyan élünk. Nagyon fontosnak tartom, hogy mi mutassuk be, hogy miket éltünk meg a múlt században, hogy valójában mik történtek velünk. Írjuk le azt, hogy milyen szép emberek élnek köztünk, hogy milyen gazdag a kultúránk, ne csak a kialakult negatív dolgokat ismételgessük folyton.

 Inkább újságírónak, vagy írónak tartod magad?

Huhh ez nagyon nehéz kérdés, nem tudok választani. Mind a kettő, és erre tök büszke vagyok. Pont ez a játékosság az egészben: újságíróként tényeket közlök – ez az egyik oldal, de ott van mellette az írás is, amikor pedig fikciókkal dolgozom. A munkám során aktualitásokkal foglalkozom, míg, amikor írok, akkor visszatekintek például az elmúlt száz évre, mindezt pedig úgy dolgozom fel, hogy ne egy unalmas nyersanyagot kapjak. Az a célom, hogy a könyveimet olyan legyen elolvasni, mintha egy tableten egy filmet nézne az olvasó, mintha a karakterek kilépnének a lapok közül. Szeretem, ha a szereplőimnek van egy felépített karakteríve, de a novellák esetében ez kicsit másképp működik. Ha már említettem a karakterívet, akkor mindenképp ki szeretném emelni a Trónok harcát, egyszerűen csodálatos karakteríveket láthatunk benne. Persze, ha novelláról beszélünk, akkor nyilván tíz-húsz oldalt nem lehet összehasonlítani öt nagyon vastag könyvvel, ott másként kell egy szereplőt felépíteni, ott az a lényeg, hogy egy gyors történetet mesélj el, ami tele van olyan fordulatokkal, varázzsal, hogy az olvasó ne akarja letenni. A novelláimban részben nagyon komoly témákat dolgozom fel, mint például a holokauszt, a kommunizmus, hogy milyen külföldi romaként élni Bécsben. Tudom, hogy ezek a témák nagyon kemények és nyomasztóak, de próbálom őket egy olyan köntösbe bújtatni, amitől mégis olvasmányos lesz az egész.

Arra nem gondoltál, hogy például 1956 roma hőseiről írjál?

Ez egy tök jó téma. Engem `56 gyerekkorom óta foglalkoztat, nagyon fontos szerepet játszott ez az időszak a családunk életében, ezért számomra nem volt kérdés, hogy szeretnék róla írni. Egyébként az első történetem, amivel megnyertem 2015-ben az Exil ifjúsági irodalmi díjat, pont erről a korszakról szól. A novella azt dolgozza fel, hogy a családunk hogyan élte meg azokat a napokat, hogy a családnak az egyik része hogyan menekült Bécsbe, a másik fele pedig hogyan maradt itthon, és hogy a nagypapám hogyan élte azt meg, hogy a testvére – akivel egyébként nagyon szoros volt a kapcsolata – egy másik országban, a vasfüggönyön túl él. Azt gondolom, hogy romaként hatalmas büszkeség, hogy rengeteg roma emelte fel ekkor a hangját és a fegyverét is.

Gyerekkoromban rengeteget voltam Bécsben, és mai napig él a fejemben egy kép a csinosan felöltözött idős nénikről, bácsikról a kávézók teraszán…. Szerinted az elmúlt tíz-húsz évben mennyit változott a város?

Én Budapesten születtem, négyéves voltam, amikor a szüleim visszaköltöztek Bécsbe. Apukám kint tanult az egyetemen, aztán pár évre hazaköltöztek a szüleim, majd 2000-ben költöztünk ki végleg. Bécsben nőttem fel, de azt hozzá kell tennem, hogy rengeteget jártunk haza Budapestre – itt tudatosan mondom, hogy haza –, mert nekem mindig van egy itthon és egy otthon. Ha például Pesten vagyok, mint most is, akkor Bécs az otthon és Pest az itthon, ha Bécsben vagyok, akkor ez fordítva van. Ez a két szó szerintem annyira szép magyarul. Nekem erről kicsit nehéz véleményt mondanom, mert ott éltem le az egész életemet, szerintem a legfontosabb változás az az, hogy míg a `90-es években nagyon sok ember vándorolt ki Ausztriába, nagyon sok kelet-európai munkaerő lett hirtelen Bécsben, akiket akkor még teljesen másként kezeltek, mint az osztrákokat. Most már azért ez nem így van szerencsére, a második-harmadik generáció részben osztráknak vallja magát, most már egy sokkal színesebb, sokkal nyitottabb társadalomról tudunk beszélni.  Véleményem szerint ez a legszembetűnőbb különbség.

Téged személy szerint ért valami atrocitás – és itt nem feltétlen a romaságra gondolok – azért, mert külföldi vagy?

Konkrét példát nem tudok erre mondani, mivel én hófehér vagyok, úgy nézek ki, mint egy kelet-európai gádzsó, ha az utcán sétálok, senki nem mondaná meg, hogy nem vagyok osztrák, ami azért furcsa, mert egy teljesen tradicionális zenész családból származom (nevet). Biztos volt már olyan, hogy a metrón ültem, magyarul telefonáltam a bátyámmal, a keresztanyámmal, vagy veled, és csúnyán néztek rám emiatt, vagy amikor ügyintézésnél bemutattam a magyar személyimet, ez valakinek nem tetszett, de nem történt semmi olyan komoly dolog, hogy a mindennapjaimat ez befolyásolni tudja. Ami nagyon nagy dolog, mert nagyon sok roma barátom van Ausztriában, akikkel sajnos többször is előfordult ennél sokkal durvább is.

Dolgozol most új könyvön?

Igen, egy regényen dolgozom éppen, amiről nem nagyon árulhatok el most még sok mindent, nem szeretnék spoilerezni. Ami biztos, hogy egy nagy kiadónál fog megjelenni Ausztriában, és a történet fő vázát édesanyám gyerekkora és élete adja. Arról fog szólni, hogy milyen volt kislányként az akkori gettóban – a Gozsdu udvarban felnőni, és hogy milyen volt egy fiatal nőnek a rendszerváltás után egy új országban egy teljesen új életet felépíteni. Hogy mik lesznek benne a csavarok és a csattanók, arról most még nem szeretnék beszélni.

Azt azért elárulod az olvasóinknak, hogy mikor fog megjelenni?

Teljesen más elkezdeni egy novelláskötetet és egy regényt. A regénynél az is számít, hogy az első oldalt hogyan fogalmazod meg, vagy amiről már beszéltünk, hogy hogyan építesz fel egy karaktert, hogy milyen karakteríveket építesz bele, az sokkal nagyobb kihívás. Ha minden jól megy és sikerül az időmet megfelelően beosztani, akkor jövőre meg fog jelenni a regény.

Mit gondolsz, mik azok a képességek, tulajdonságok, amiknek meg kell lenni valakiben, ha író szeretne lenni?

Erre a kérdésre mondhatnék csak egy szót: fantázia, de mégis úgy gondolom, hogy nem csak ez a fontos. Azt gondolom, hogy a legfontosabb az, hogy valaki szeressen mesélni és szeressen hallgatni meséket és történeteket. Nyilván a fantázia is fontos, vagy hogy szeressen olvasni, de számomra az a legnagyobb inspiráció, amikor együtt leülünk a konyhába vagy a nappaliba, valaki főzött valamit, együtt eszünk és az idősebb generáció elkezd mesélni. Az sem baj, ha olyan sztorikat, amiket már ezerszer hallottunk. Én ezeket szeretem leírni. Lehet, hogy ez csak az én munkafolyamatom, de nálam ez így működik.

A könyveid mindig két nyelven jelennek meg, így ez sokkal hosszabb folyamat. Miért döntöttél mégis így?

A romanes-re, vagyis a cigány nyelvre már gyerekkoromban is úgy tekintettem, mintha egy misztikus dolog lenne. Nagy álmom volt, hogy megtanuljam. Nem fogok hazudni, nagyon sok idő volt, mire eljutottam arra a pontra, hogy folyékonyan tudjak beszélgetni. Erre nagyon-nagyon büszke vagyok. Számomra ez a világ egyik legszebb nyelve, számos európai nyelv kapcsolódik össze benne. Azért ragaszkodom hozzá, hogy a könyveim két nyelven jelenjenek meg, mert ez a nyelv egy olyan nagy kincs, amit mindenképpen ápolni kell. Nálam ez úgy működik, hogy megírom németül, és utána készül el a fordítás. Nagy büszkeség számomra, hogy most már én fordítottam le a könyveket, de rengeteget segít nekem ebben Debre Magdi és Mozes Heinschink (osztrák nyelvész – a szerk.). Nagyon hálás vagyok nekik, tényleg bármikor és bármiben segítenek. 

Nagyon örülök neki, hogy most már egyre több roma író van, és nagyon nagy büszkeség az számomra, hogy a könyveim olyan legendákkal szerepelhetnek egy polcon, mint Lakatos Menyhért, Bari Károly, Choli Daróczi József vagy Ceija Stojka.

Fotó: Osman Cetin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.