A Vorba.hu-nál mostanában kiemelt figyelmet fordítunk Fehér Sándor Posztumusz-díjas hegedűművészre, ahogy a CNN beszélt róla: A Costa Concordia valódi kapitányára, hősi halottunkra, aki 10 éve, 2012 januárjában veszítette életét a luxushajó katasztrófájában, embertársai életének mentése közben. Ezúttal kollégáink, Kuti Vilmos és Fehér Róbert emlékeznek rá ezzel a cikkel (Kuti Vilmos az unokatestvére, Fehér Róbert pedig az édes öccse). Vilinek volt lehetősége még médiamunkásként is támogatni unokabátyja pályafutását, ami elmondása szerint élete legfontosabb munkája volt.

 

Ahogy testvérei látták

Képzeljetek el két kissrácot, akik rajongással szeretik bátyjukat. Ezek voltunk mi ketten, Robi és Vili. Igazi példakép volt számunkra, ő volt a jó dumájú, mindenki kedvence, sportos és kalandvágyó, a bolygót rendszeresen körbeutazó nagytestvér, aki ha mondott nekünk valamit, akkor azon voltunk, hogy megcsináljuk. Lehet, hogyha szüleink, tanáraink mondták ugyanezt, nem is reagáltunk, ha Sanyi mondta, akkor szinte versengtünk, hogy teljesítsük a feladatokat. Amik kb. így hangzottak: Mire visszajövök a következő hajóútról, tegyétek le a nyelvvizsgát, vagy: van egy nyaratok rá, mire visszajövök, szépen, kidolgozva halljam – az épp szóban forgó – komolyzenei művet. Mi lehetett volna inspirálóbb, minthogy ő mondja nekünk? Ő volt a mi motivátorunk. Mikor már csak az emléke volt velünk, akkor csak ott álltunk tanácstalanul egy-egy helyzet előtt, és mindig csak annyit kérdeztünk egymástól, hogy: Sanyi vajon mit mondana? És hogy 10 év alatt változott e valami? Semmi. Mi azóta is ott vagyunk egymásnak, de még mindig az az első dolog, ami közösen felvetődik bennünk eldöntendő helyzetek előtt, hogy: Sanyi vajon mit mondana?

 

Ahogy barátai látták:

 

Mága Zoltán hegedűművész

 

Mága Zoltán mondta Sanyi temetési beszédét, és abban rávilágított Sanyi konkrét helyzetéből egy, a klasszikus zenész társadalomban létező problémára is. Sanyi missziója és legfőbb inspirációja a tanítás volt, kezdte beszédjét Mága, az ismert hegedűművész. „Ahhoz hogy valódi misszióját, a tanítást elkezdje, stabil anyagi körülmények között, ezért jobbnak látta, hogy hosszú éveket tölt nemzetközi hajós szerződésekkel. Aminek persze vannak hasznos részei is, a világlátottság, a több nyelv megtanulásának lehetősége, ami Sándornál adott is volt, az angol mellett spanyolul, olaszul és franciául is kommunikált ezeken a hajókon. Ugyanakkor már rég a tanári pályájára szeretett volna összpontosítani, de még mindig kénytelen volt az anyagiak miatt a hajós szféra mellett dönteni. És egy ilyen helyzetben, mikor a hajón emberek azon kapták magukat, hogy egy komoly katasztrófa kellős közepén vannak, akkor ott volt egy bátor, lezser, kellőképpen magabiztos és végtelenül segítőkész magyar, akinek az első gondolata az volt, hogy hogyan tudna másoknak segíteni. Így is tett. Ha nem így tesz, még mindig köztünk lenne, és tehetségeknek segítene a komolyzenei utánpótlásban. De így tett, és most családok köszönhetik neki, hogy a gyermekeik ott vannak mellettük. Példakép – zárta beszédét Mága Zoltán.

 

Rácz Pál hangszerkészítő mester

 

Sanyi halála után Olaszország úgy döntött, hogy Posztumusz-díjjal adóznak az országukban hősi halottként elismert magyar hegedűművész emléke előtt. A díj átadásánál Olaszországban volt hazánk hangszerkészítő ikonja, Rácz Pál, aki jól ismerte Fehér Sándort, gyermekkora óta. Ő vette át a Posztumusz-díjat, és beszédjében rávilágított, hogy bár Sanyit nem művészete tette világhírűvé, hanem embersége, bátorsága és hősies viselkedése, reméli, hogy a jövőben a klasszikuszenét és a Sanyira való megemlékezést is fenntartó komolyzenei tehetségkutatók, zeneművészeti események fognak a nevéhez kötődni, hogy minden magyar történelmi személyiségként emlékezzen Fehér Sándorra, a hős hegedűművészre.

 

 

Berki Artúr zongoraművész

 

Berki Artúrral több külföldi úton is volt Sanyi, és mindkettőjük elmondása szerint nagyon jó barátokká váltak az évekig tartó közös munka alatt. Artúr egy történettel emlékezett meg Sanyiról, ami nem a vidám sztorijaik közé tartozott, de ez fogta meg leginkább Berki Artúrt, és így is emlékszik leginkább Sanyira: „Bár Sanyi rendkívül jó kedélyű, laza srác volt, amiért talán ennyire jó barátokká is válhattunk, de ha a családjában volt valami gond, nem volt egy pillanat nyugalma sem. Különösen igaz volt ez a nagypapájára, és nagymamájára. Amikor azt a szomorú hírt kaptuk, hogy nagymamája meghalt, összeomlott. Nem tudott másra gondolni, csak hogy a családja mellett kell, hogy legyen, és ott kell, hogy legyen a szeretett nagymamája temetésén. Én pedig ott és akkor bizonyíthattam neki, hogy tényleg nagyon jó és bensőséges barátság a miénk. Elintéztem neki minden egyes dolgot, hogy hazamehessen a világ másik feléről, és ott tudjon lenni, fontossá vált nekem is, hogy emiatt ne hibáztassa magát, hogy nincs ott. Majd idővel visszatért, és bár nagyon maga alatt volt, igyekeztem támogatni őt mindenben. Majd mit hozott az élet, sajnos az én családomban is egy szerencsétlenség történt, és Sanyi tűzön-vízen keresztül intézkedett, hogy én is otthon tudjak lenni a kritikus időszakban. Hát, ez a története annak, hogy hogyan is lettünk mi a legjobb barátok, akik mindent megtesznek a másikért.

 

A tanárok: Bacher Anna tanárnő és Dénes László tanár úr

 

Sanyi halálakor bejárta a világ valamennyi lényeges csatornáját egy olyan videós portré, melyben két tanárát említi meg, akikről úgy is beszél, mint példaképei, akik arra inspirálták, hogy a tanári pályát válassza hivatásául. Az egyik Dénes László volt, akinek a Zenei ABC című műve akkora hatással volt rá akkori tanárja személyes tanításával, hogy elmondása alapján az motiválta arra, hogy tengeren túlra vigye a Zenei ABC című alap-, közép- és felsőfokú tananyagokat. Dénes tanár úr ezt mondta Sanyiról: „Nem mindig volt a legszorgalmasabb, de olyan volt, mint egy jó kapus, jókor vetődött. Volt, hogy felsőfokú tanulmányait végző fiatalként lazára vette a figurát, de mikor fontos megmérettetés előtt volt, akkor viszont a maximumot nyújtotta. És tudtam, hogy közkedvelt hegedűs lesz, mert annyira kedvelt figura volt, hogy az egyik legfontosabb dolgot, a csapatjátékot biztos voltam benne, hogy a legjobban teljesíti, ezért nem is féltettem.

Bächer Anna tanárnő pedig szinte a legkritikusabb időszakában tanította Sanyit, az úgymond lázadó tizenéves időszakában. Nem lehetett egyszerű, de egy jó pedagógusnak pont az a dolga, hogy a lehető legtöbbet hozza ki, egy jó adottságú lázadó kamaszból. Bächer tanárnő: „Sanyi még szinte gyerek volt amikor hozzám került, nagy tervekkel, nagy álmokkal. Komoly tudást igénylő darabokat szeretett volna eljátszani, és ezt már első alkalmakkor tudatta velem. Tudtam, hogy komoly tervei vannak, amik rengeteg munkát igényelnek. Akkor még nagyon hullámzó volt a napi szükséges gyakorláshoz fűződő hozzáállása. Volt olyan helyzet, mikor hiába inspiráltam a gyakorlásra, és volt olyan is, hogy akkora alázattal fordult a zene és az oktatásom, inspirálásom felé, hogy meglepődtem rajta, ilyenkor nagyon gyorsan megtanult, szinte bármilyen nehéz művet. Akármelyik korszakában volt éppen, én egyformán szerettem, mert kedves, udvarias, okos, ragyogó humorú, és koránál sokkal érettebb fiatal volt. Egyszer, mikor egy nála fiatalabb növendék készült a vizsgájára és küszködött a vizsga anyagával, Sanyi miatta sokkal jobban aggódott, mint saját maga miatt, és segített neki, amennyire csak tőle tellett. Ekkor mutatkozott meg először, a benne lévő ígéretes pedagógus véna. Később egy sikeres vizsga után elengedtem a kezét, és Dénes tanár úrnál folytatta a zenei tanulmányait. Kapcsolatunk nem szakadt meg, igyekeztem rendszeresen összehívni a múltbéli és aktuális tanítványaimat egy-egy kötetlen beszélgetésre, ünneplésre, összejövetelre. Sanyi, ha tehette, mindig ott volt ezeken az alkalmakon. Az utolsó hajóútjának tervezett Costa előtt is így volt ez. Elbúcsúztunk. Halálával az egyik gyermekemet vesztettem el. Mikor tudomásomra jutott, mi történt, csak ültem és zokogtam. Szomorúság, kétségbeesés, mérhetetlen fájdalom volt bennem nagyon sokáig és nagy büszkeség is, mikor megtudtam, hogy milyen hősiesen mentette az embereket a hajón. Sanyi, az egyik legkedvesebb növendékem fiatalon meghalt, nem jön többé hozzánk a legjobb humorú tanítványom, akinek ugyanakkor családok köszönhetik a világ számos pontján, hogy a gyermekeik velük nőhetnek fel. Kimondhatatlanul hiányzik, és mérhetetlenül büszke vagyok rá!”

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.